Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A ponty horgászata

2008.04.12
A ponty horgászata Hol keressük a pontyot? A ponty tényleges jelenlétére valamely vízszakaszon - a horgászok szerencséjére -, különféle jelekbõl következtethetünk. Ilyen pl. a "túrás", vagyis az a jelenség, amikor a ponty álcák után kutatva feltúrja a fenékiszapot, s a túrás nyomán apró buborékok törnek a víz felszínére. Ne tévesszük össze ezeket a rothadás miatt keletkezõ gázfeltörésekkel! Míg az utóbbiak egy helyrõl fakadnak fel, a pontytúrást - a ponty lassú vonulásának megfelelõen - a buborékok lassú helyváltozása jelzi. Egy másik, feltûnõbb jel a "pontyugrás". A pontynak sajátságos tulajdonsága, hogy gyors nekilendüléssel a víz színe felé törve, "kipenderül", valósággal kiugrik a vízbõl, és jellegzetes hangot adó nagy loccsanással pottyan vissza. Ha valahol a nádszélen, a hínárosban vagy a nyílt vízen pontyugrást látunk, ott biztosan ráakadunk a pontycsapatra. A ponty ugyanis mindig csapatosan vándorol! A csapat néha csak 4-6 egyedbõl áll, de gyakran több tucat is összeverõdik, s lassú vándorlással keresi fel a jó táplálkozóhelyeket. A legjobb helyeken hosszan elidõznek. Ha megismerünk a vízen néhány olyan helyet, ahol gyakori a pontyugrás, érdemes ezeket a helyeket számon tartani és olyankor is felkeresni, amikor nem látunk ugrást. Szélcsendes idõben a nádmozgás is feltûnõen jelzi a pontycsapat tartózkodási helyét, vonulását. Szeles idõben már csak némi gyakorlattal lehet a ponty által elõidézett nádmozgást észrevenni. Nem a nád magasan víz fölé nyúló levélzetét, bugáját kell figyelni, hiszen azt már a kís szél is erõsen ide-oda lengeti. A nád vízbõl kinyúló vékony szárának tövét figyeljük, amely a szél hatására alig mozog, annál határozottabban odébb mozdul, kileng, ha ponty jár a nádasban. Etetés, csalik A pontyhorgászok elõszeretettel használják csaliként a növényi magvakat, valamint a tetszõleges nagyságúra és keménységûre alakítható tésztagyurmákat - a ponty fõ tápláléka, az apró, puha testû állati szervezetek helyett. Emellett igen fontosnák tartják a horgászhely növényi táplálékkal való rendszeres etetését, hogy a ponty megismerje és rászokjon a növényi csalétekre, s minél több csapat keresse fel az etetett helyet. Az etetés azonban nem mindig hozza meg a várt eredményt. Vannak vizek, amelyekben a leggondosabban karbantartott, etetett helyeken is csak ritkán akad egy-egy ponty horogra. Mi lehet ennek az oka? A magyarázatot a tógazdasági haltenyésztés gyakorlata adja meg. Bebizonyosodott, hogy csupán növényi takarmánnyal nem lehet pontyot tenyészteni. A ponty számára nélkülözhetetlen a halastavak apró állati szervezetekbõl álló természetes táplálékkészlete. A növényi takarmány (búza, kukorica, borsó, stb.) tömeges fogyasztására csak túlzsúfolással lehet a pontyot kényszeríteni. Ezért a tógazdaságokban nem csupán annyi pontyot helyeznek ki, mint amennyit a tó természetes táplálékkal el tud látni (100 %-os telítettség), hanem ennek mintegy háromszorosát (300 %-os telítettség), újabban olykor már a többszörösét. Így a ponty rákényszerül a takarmány elfogyasztására, hiszen a túlzsúfolt állomány már nem talál elegendõ természetes táplálékot. A természetes vizeken azonban más a helyzet. A természet csak annyi halat tûr meg a vizeken, amennyit természetes táplálékkal el tud látni. Miért fogyasszon a ponty kukoricát vagy más növényi eledelt olyan vízen, ahol korlátlan mennyiségben áll rendelkezésére természetes táplálék. A fõtt kukorica vagy a különbözõ anyagokkal ízesített tésztagyurma tehát nem csodaszer, amilynek a ponty nem tud ellenállni, ha egyszer megkóstolta. Az etetésnek egyébként sem az a szerepe, hogy hozzászoktassa a pontyot a növényi táplálékhoz. Erre nincs is szükség, hiszen természetes vizeink pontyállományának java részét tógazdaságokból telepítették, ahol két-három nyaras koráig kukoricával és más növényi anyagokkal takarmányozták a pontyot. A tógazdasági tapasztalatokat, ez etetés szerepét igyekezzünk helyesen alkalmazni a horgászat eredményességének fokozása végett: kényszerítsük a pontyokat a növényi csalétek felvételére azzal, hogy sûrítjük a természetes vizek pontyállományát olyan mértékig, hogy - a természetes táplálék szûkös volta miatt - rákényszerüljön a növényi csalétek elfogadására. A jó eredménynek, a több kapásnak elsõsorban a ponttyal zsúfolt víz, a 150-200 %-os telítettség az alapvetõ feltétele. A horgászhelyek rendszeres etetése csakis ilyen körülmények között érvényesülhet, s hozhatja meg az eredményt. Milyen módszert válasszunk? A pontyra igen változatos körülmények között horgászunk. Nem csupán abban kell dönteni, hogy úszós vagy fenékólmos készséggel kínáljuk-e fel a csalétket, hanem figyelembe kell venni a víz mélységét és áramlását, a horgászhely vízinövényzettel való belepettségét, az idõjárás alakulását, a ponty kapókedvét, és számos más körülményt is. Csakis ezek mérlegelésével választhatjuk ki a megfelelõ szerszámot és alkalmazhatjuk a legalkalmasobb horgászmódszert. A. pontynak kétféle módon kínálhatjuk fel a csalit: úszós vagy fenekezõ módszerrel. A horgászhely távolsága, a víz mélysége, áramlása, a széljárás dönti el, melyik elõnyösebb. Megvárni vagy megkeresni? Az alkalmazott módszer attól is függ, hogy egy helyben ülve várjuk-e a pontykapást, vagy cserkészõ horgászattal keressük meg a pontycsapatokat. Az egyhelyben ülõ horgászat elõnyeit azok élvezhetik legjobban, akik horgászállással rendelkeznek vagy jelölt helyük van. A pontyozásnak ez a legkényelmesebb módja a jól telepített vizeken rendszeres etetés mellett többnyire jó eredménnyel jár és békés szórakozást nyújt. Hátránya, hogy egyetlen helyhez vagyunk kötve, amelyen az eredményességet több körülmény is megzavarhatja; pl. a horogról leszakadt hal, a túladagolt etetés vagy a pontyok idõszakonkénti vándorlása. A ponty még a legbõségesebb táplálékot nyújtó helyen sem marad meg állandóan! Tartózkodási helyét Iassú mozgással, de állandóan változtatja. A cserkészõ, keresõ pontyozásnak éppen az a nagy elõnye, hogy a már ismert jelek alapján (pontyugrás, nádmozgás) rábukkanhatunk azokra a helyekre, ahol a pontycsapatok pillanatnyilag tartózkodnak. Ugyanakkor hátránya, hogy nagyobb fáradsággal jár, és a beépült vízpartok, horgászállások miatt egyre kevesebb a nád menti szabad horgászhely. A mederben azonban még korlátlan lehetõségei vannak a cserkészõ pontyozásnak. A megfelelõ erõsségû szerszám kiválasztásakor több tényezõt kell figyelembe venni. Mindenekelõtt a hal nagyságát. Minél nagyobb pontyra számítunk, annál erõsebb felszerelést kell választanunk. Igaz, hogy gyenge, hajlékony bottal, vékony zsinórral is ki lehet fárasztani a nagyobb pontyot, ámde ilyen felszereléssel csak kisebb fékezõ erõt tudunk kifejteni, ezért a hal több zsineget húz le az orsóról, kirohanásait sokszor meg ismétli, s hosszabb ideig tart a kifárasztása. Akadályos terepen más a helyzet. Itt mindenképpen meg kell akadályozni, hogy a ponty mélyen bemeneküljön a nádasba, mert a kagylók, csigák, a nádszálak menthetetlenül elvágják, elfoszlatják a zsineget. Ilyen helyen elengedhetetlen az erõs felszerelés. Ennek helyes megválasztása függ a ponty étvágyától, kapókedvétõl is. Az éhes ponty erõteljesen kap. Az úszó mozgása, a fenekezõzsinór feszülése hatátozottan jelzi a kapást. A ponty azonban nem mindig éhes. Vannak idõszakok, amikor kimondottan kényesen kap. A prefrontális idõszakban pl. szinte lehetetlen horogra kapni, ha durva szerszámmal, nagy szemû, kemény kukoricával, merev zsinórral horgászunk. Mégis vékony, lágy zsinórral, kis horoggal néha még ilyenkor is rákap az apró, puha csalira. Sohasem tudhatjuk elõre, milyen lesz a ponty étvágya és mekkora ponty fog horogra akadni. A terepviszonyokat azonban azonnal megítélhetjük. Ennek alapján a pontyozáshoz többféle erõsségû felszerelést kell választanunk, akár úszós, akár fenekezõfelszereléssel horgászunk. Nyílt vízen, akadály nélküli terepen legkönnyebb a helyzet. Itt bátran használhatunk egészen könnyû, hajlékony botot és a hozzá tartozó felszerelést. Nyílt vízen nemcsak sikerrel fáraszthatjuk ki a több kilós pontyot, hanem csakis ilyen érzékeny felszereléssel gyõzhetjük le a ponty óvatoskodását, étvágytalanságát a kényes kapások idõszakában. A vízinövényzet között, a hínáros területeken, a keskeny nádsáv mentén már csak jóval erõsebb bottal akadályozhatjuk meg, hogy a ponty a vízinövényzetbe meneküljön. A zsinórnak is vastagabbnak kell lennie. Ilyen helyen már jó hasznát vesszük a vastag húsú horognak, nehogy a hal az erõteljes fékezés miatt leszakadjon a horogról. Ez a középerõs felszerelés csak jó kapási idõszakban válik be. Kényes kapási idõszakban csak kivételesen. A széles, mély vizû nádas vagy a víz alá süllyedt fák, tuskók környéke jelenti a legnehezebb terepet. A mély vizû nádas állandó otthona a pontyoknak. Ebben tanyázik, ebbõl jár ki-be, s a nádszéleken kap leginkább a horogra. Kapás után azonnal a nádasba menekül, s ha kapitális példány, ellenállhatatlanul tör a nád belseje felé! Berohanásét csak igen erõs bottal, nagy, vastag húsú horoggal és erõs zsinórral lehet megfékezni. Ilyen felszereléssel csak jó kapási idõszakban számíthatunk eredményre. Úszós horgászat A sékély, 1-2 m mélységû, vízinövényzettel belepett állóvizeken - feltéve, hogy a horgászhely nincs 10-15 m-nél távolabb - legcélszerûbb úszós készséggel pontyozni. A sikert nagyban elõmozdítja a minél csendesebb, alig hullámzó víz. Csónakból kis távolságra horgászva néha még a mély mederben is jobban beválik az úszós horgászat. Az úszós szerelék változatai A ponty horgászatához mindig a terepviszonyoknak megfelelõ botot, zsineget, horgot és orsót válasszunk, de vegyük figyelembe a ponty kapókedvét is. Óvatosságát - a víz mélységének, áramlásának, hullámzásának, fenékviszonyainak figyelembevételével - elsõsorban az úszó és az ólmozás helyes összeállításával gyõzhetjük le. Figyelembe kell venni azt is, hogy a pontykapás másodpercek alatt zajlik le! Az úszójelzésétõl a bevágásig többnyire csak 2-3 másodpercnyi idõ áll rendelkezésre. A horogra kapó ponty parányi kukoricaszemet vagy mogyoró nagyságú tésztagyurmát szippant fel, majd lassan megindul vele. Eközben ólomnehezéket és úszót kell magával cipelnie. Minél kisebb a horog, az ólom és az úszó, minél vékonyabb és lágyabb a zsinór, annál kevésbé érzi meg az ellenállást. Ámde a csalit néha messzire kell hajítani; ehhez nagyobb súlyra, nagyobb úszóra van szükség. Erõs szélben, lassan áramló vízben is csak nagyobb ólommal tudjuk a csalit a fenékhez rögzíteni. Horgászatunk sikerét nagyban befolyásolja, miképpen tudjuk az ellentétes szempontokat az úszó és az ólmozás közötti helyes összhang megteremtésével kielégíteni. Az úszós szerelék érzékenysége szempontjából három fõ típust szoktunk meg különböztetni: a klasszikust, a felfektetõs és az osztott súlyú szereléket. A klasszikus szerelék (108.ábra) kétségen kívül legkevésbé érzékeny a pontyozáshoz. Lényege, hogy a horog felett 20-30 cm-re egyetlen ólmot erõsítsünk a zsinórra, de jobb, ha csúszóólmot használunk ütközõvel. Ha az úszó elbírja az ólmot, egyaránt alkalmazhatjuk víz közti és fenéken való horgászathoz. Elõnye, hogy a fenéken fekvõ nagyobb ólom miatt sem a szél, sem a víz lassú áramlása nem görgeti a csalit a fenéken. Hátránya, hogy nem elég érzékeny, a kapást késõn jelzi - ha eltûnik az úszó, azonnal be kell vágni; további hátránya, hogy iszapos fenéken a nagyobb ólom mélyen elsüllyed. Ilyenkor meg kell gondolni, vajon nem lenne-e jó úszó nélkül fenekezni. A felfektetõs szerelék (109. ábra), amelyet hazánkban (!) használtak elõször pontyozáshoz, sokkal érzékenyebb az elõbbinél. Ehhez sajátos alakú úszót (a) és csak egyetlen, apró - 5-6 mm átmérõjû - ólomgolyócskát használunk, amely közvetlenül horog felett, attól csak 4-5 cm-re van a zsinórra rögzítve. Az úszóra jellemzõ, hogy a vízbe nyúló alsó része csak 4-5 cm hosszú, víz fölé nyúló része viszont kissé hosszabb antennával készül. Az eresztéket úgy kell beállítani, hogy az ólom a fenéken feküdjön, az úszó törzsének felsõ része és az antennája pedig merõlegesen a víz fölé nyúljon. Kapásnál a ponty csak apró ólmot emel fel a fenékrõl (1), s miközben visszabillen eredeti helyzetébe, az úszó lassan elfekszik a víz színén (2), s így feltûnõen jelzi a kapást. Ilyenkor már be kell vágnunk! A felfektetõs szereléket még tovább finomíthatjuk, ha az ólomterhelést nem egy darabban, hanem megosztottan, két apró rögzített sörétszemmel oldjuk meg (3). Ügyeljünk arra, hogy a felsõ sörét egymaga ne tudja függõlegesre állítani a szereléket, csak az alsó sörétszemmel együtt. A felfektetõs szerelék sajátos változatát, egyben a szerelék érzékenységének további fokozását jelenti a "feltolós" szerelék, amely néha pontyozáshoz is kitûnõen beválik. Mûködését azonban - mint speciális dévérezõ szerszámot - a dévérkeszeg horgászatánál ismertetjük. A felfektetõs szerelék elõnyei csekély (1-2 m mélységû) vízen és szélcsendes idõben nyilvánvalóak. Mély vízen és erõsebb hullámzáskor viszont alig használható. Már gyenge szél, a víz kis áramlása is megnehezíti az ereszték pontos beállítását. A hullámzás pedig ritmikusan hol felfekteti, hol merõlegesre állítja az úszót. Erõs hullámzásban a felfektetõs szerelék hasznavehetetlen. Az osztott súlyú szerelék (110. ábra) kétségen kívül az egyik legérzékenyebb és legsokoldalúbb pontyozószerelék, amely egyaránt beválik nyíltvízi és akadályos terepen való horgászathoz, függetlenül a víz mélységétõl. Ennél sem használunk kisebb nehezéket, mint a felfektetõs szereléknél - sõt esetleg nagyobbat. Csakhogy az ólmot nem egyben, hanem 4-6 db sörétszem formájában erõsítjük fel a zsinórra, egymástól 15-25 cm távolságban. Az eresztéket úgy állítjuk be, hogy a legalsó, a horogtól 25-30 cm-re levõ sörétszem se érje el a feneket (a), hanem efölött 15-20 cm-re lebegjen. A ponty kapáskor nem emel fel ólmot a fenékrõl, csupán a csalétket a horoggal. Amikor elindul vele, csak fokozatosan érzi az ólmok és az úszó ellenállását. De már késõ: amikor az úszó elindul és a víz alá süllyed, még csak 2-3 másodperc telt el, de a csali már mélyen a ponty szájában van, s bekövetkezik a bevágás. Az osztott súlyú szereléknek rendkívüli érzékenysége mellett az is nagy elõnye, hogy a csali nem süllyedhet az iszapba, továbbá egyaránt használható a sekély part menti vizeken és a meder mély szakaszain. Emellett vékony törzsû úszó kiválasztásával hullámos vízben is jól használható. Eredményes használatának egyik feltétele az úszó és az ólmozás tökéletes kiegyensúlyozása. Ennek elõfeltétele, hogy már otthon készítsünk el néhány 70-90 cm hosszú elõkét, különbözõ erõsségû mûanyag zsinegen, különbözõ súlyozással (b), és válasszuk ki az eltérõ súlyozásoknak megfelelõ úszókat. A kiegyensúlyozást az elõkék karikába tekerésével, s az úszó alján levõ karikába függesztésével otthon egy vízzel teli vödörben elvégezhetjük. Ha túl mélyre süllyeszti az elõke az úszót, vegyünk le az elõkérõl 1-2 sörétszemet; ellenkezõ esetben növeljük a sörétek számát. A szerelék akkor van jól kiegyensúlyozva, ha az úszó törzsének csak a legteteje éri el a víz színét, egyébként csak az antenna nyúlik a víz színe fölé. A 110. ábra (c) és (d) rajza két úszótípuson is bemutatja a kiegyensúlyozás helyes mértékét. A (c) jelû parafa testû, tüskéssül törzsû és antennájú úszó; a (d) jelû üvegszál törzsû és balsafa testû. Az utóbbinál - ügyelemmel a vékony antennára - nem árt, ha testébõl 2-3 mm-es darabka a víz színe fölé nyúlik. A másik elõfeltétel az ereszték pontos beállítása. Ehhez a 111. ábra szerint mindenekelõtt a szerelék jó kiegyensúlyozásáról kell meggyõzõdnünk. Állítsuk be az eresztéket jóval rövidebbre, mint amilyen a víz mélysége (111. ábra, 1). Ezután akasszunk mélységmérõ ólmot a horogra, és az ütközõgumit toljuk fel a zsinóron mindaddig, amíg el nem érjük a horgászhelyen szükségesnek vélt hosszúságot. Ez nem mindig azonos a csónak mellett, illetve a horgászálláson mért vízmélységgel. Ha - esetleg többszöri próbálkozás után - a horgászhelyre vetett készségnél úgy látjuk, hogy az úszó törzse éppen eléri a víz színét (2), biztosak lehetünk abban, hogy az ereszték pontosan ugyanakkora, mint a víz mélysége. Ennél azonban valamivel mélyebb eresztékre van szükségünk. Még állóvízen is lehetséges ugyanis lassú vízáramlás, emellett a fenék sem tökéletesen egyenletes, a víz is gyakran hullámos. Ezért hosszabbítsuk meg az eresztéket 10-15 cm-rel a 111. ábra 3-as rajza szerint, s csak ezután húzzuk az ütközõgumit feszesre. Mivel a horog 25-30 cm-re van a legalsó sörétszemtõl, biztosak tehetünk abban, hogy a meghosszabbítás ellenére sem éri el az ólomszem a feneket, a ponty tehát gyanútlanul kap a csalira. Ha a víz túl mély, gumiütközõ helyett használjunk pamuttekercs ütközõt, amely még a bot kis zsinórvezetõ gyûrûin is könnyen átcsúszik. Az osztott súlyú szerelék nagy elõnyei mellett nem minden esetben használható. Az erõsen hullámzó víz vagy a víz áramlása megnehezíti alkalmazását. Úszós horgászat akadályos terepen A legerõsebb felszerelést a széles, mély vizû nádasokban kell használni. llyenek húzódnak például a Balaton északi partja mentén. A nádsáv néhol csak 50 m-es, másutt megközelíti a 100 m szélességet. A víz mélysége a nádszéleken 1,5-2,0 m körüli, de széles sávban eléri az 1,0 m-es mélységet. Ez a vízszakasz, valamint a nádas elõtti vízrész igazi otthona a pontynak. Itt állandó mozgásban van. Ki-be jár a nádasba és legkönnyebben a nádszéleken, a nádba nyúló kisebb nagyobb öblökben, tölcsérekben kapható horogra. Bevágás után azonnal a nádba törtet! Berohanását - ha több kilós ponty akadt horogra - csak igen erõs felszereléssel lehet kivédeni. Ilyen a 9. tábázat 4. csoportjába tartozó kb. 3 m hosszú, legalább 2,5-3,0 kg teherbírású ragasztott nád vagy üvegrost (bambusznádnál 4-4,5 m-es) bot, 50-60-as zsinórral, közepes nagyságú tárolóorsóval és 2/0-3/0-ás vastag húsú horoggal (112. ábra, 1). A nádszéli helyeket csónakkal is felkereshetjük, de sokan elõnyben részesítik a vízre épített horgászállást. Ezeket néhol bejárópadló köti össze a parttal, másutt csak csónakkal közelíthetõk meg. A horgászállások igen költséges létesítmények, emellett a hajózásra vonatkozó rendeletek számos korlátozó elõírással szabályozzák építésüket! Ezért a horgászállás felállításakor nagy gondossággal kell eljárni. Nencsak arra kell ügyelni, hogy a vízfenék ne legyen mély iszappal borított vagy torzsokos, hanem arra is, hogy a horgászállás ne legyen túlságosan közel a horgászhelyhez. A nádtól 1,0 m-re épített állásról ugyan jobbra-balra egyaránt kivethetjük a horgot, de ilyen helyzetbõl - oldalirányból - nem tudjuk megakadályozni a horogra akadt ponty nádasba rohanását (113. ábra). Emellett az elkerülhetetlen dobogás is elriasztja a pontycsapatot. Ezért igyekezzünk az állást a nádtól nagyobb távolságra elhelyezni, vagy ha ez nem lehetséges, válasszunk olyan helyet, ahol a nád kisebb öble biztosítja a hely zavartalanságát (114. ábra), és a halnak "szembõl" való fárasztását. Itt az állás csak 1,0 m-re van a nádfaltól, mégis kb. 10,0 m-re horgászhatunk az öbölben és a nádsarkon, emellett a ponty nádasba rohanását ellenkezõ irányú fékezéssel akadályozhatjuk meg. Elõnyösebb, ha a nád öble nagyobb, s a horgászálláshoz nem vezet bejáró (115. ábra). Az állás itt kb. 5,0 m-nyire van a nádfaltól, mégis úszós készségünket 8,0-10,0 m-re vethetjük be, sõt másik botunkkal fenékólmos készséggel jó 20,0 m-re horgászhatunk a nád túlsó sarka közelében. Nem helyeselhetõ a horgászállásnak a nádasba mélyen benyúló tölcsérekben vagy a nád belsejében levõ kisebb tisztásokon való felépítése (116. ábra). Ilyen helyeken a halat csak durva erõszakkal lehet a kiemelõhálóba kényszeríteni, sportszerû fárasztásról szó sem lehet. Emellett így többnyire nagy kár keletkezik az amúgy is gyérülõ nádállományban. A horgászállás felállításakor és õsszel, a partra szállításkor tartózkodjunk a nád pusztításától. Horgászat közben ne bolygassuk meg feleslegesen a nádat, legfeljebb a horgászhely fölé hajló egy-két nádszálat vágjuk le, nehogy a dobást zavarja. Ennél is jobb megoldás, ha egy vékony, könnyen szakadó pamutfonállal kötjük össze a dobást veszélyeztetõ nádszálakat. A jól megválasztott horgászállás békés, kényelmes és rendszeres etetés esetén eredményes horgászatot nyújthat, feltéve, hogy a szoktató etetés folyamán megtartunk néhány alapelvet, ami fontos feltétele a sikernek. Ilyen például az, hogy a ponty helyhez szoktatásához semmi esetre se használjunk nagy mennyiségû, apró szemû, puha, a keszegek számára ínyenc táplálékot. Nemcsak azért, mert eleszik a ponty elõl, hanem fõképpen azért, mert nagy tömegû fõtt burgonyának, fõtt tésztaféléknek és más, a vízben gyorsan bomló hasonló anyagoknak a beszórása szennyezi a vizet, nagy oxigénelvonással jár! A vödörszámra vízbe szórt rothadó anyag tönkreteszi a horgászhelyet, s a pontyot még a környékrõl is elriasztja! A helyes megoldás: elõáztatott, sõt nyers kukoricával vagy más hasonló anyaggal való etetés. Fontos elv az is, hogy csak annyit etessünk, amennyi naponta elfogy. Súlyos hiba, ha rossz kapási idõszakban változatlanul beszórjuk a szokásos napi adagot. Ilyenkor szüntessük be az etetést! Idõszakonként kutatólapáttal is ellenõrizzük, nem halmozódott-e fel túl sok etetõanyag a fenéken. Tartsuk meg azt a szabályt is, hogy a napi etetõanyagot lehetõleg a horgászat befejezése után szórjuk ki, éspedig olyan mennyiségben, hogy azt a pontyok a következõ horgászat kezdetéig elfogyasszák. A horgászat megkezdésekor csak néhány szem fõtt kukoricát - feltéve, hogy a horogra is puha fõtt kukoricát tûzünk - szórjunk a horog köré, semmi esetre se nagyobb mennyiséget. Hiszen azért etettünk rendszeresen, hogy a csapat a horgászhely környékén tartózkodjék és várja az újabb adagot. Az elsõ kapás azt jelzi, hogy a pontyok megtalálták a beszórt szemeket, akárcsak a horgon levõt. Ilyenkor azonnal ismételjük meg a szórást mindaddig, amíg kapásunk van. Nagyobb mennyiségû etetõanyag csak a horgászat befejezése után kerülhet a vízbe. A víz mentén lakók többnyire kora hajnalban és esetefelé pontyoznak. Ilyenkor célszerû a napi etetõadagot két részletben kiszórni. Egyik részt az esti horgászat befejezése, a másikat a hajnali horgászat után. Ha csónakkal közelítjük meg a nádszélen levõ jelölt helyünket, nagy elõny, hogy tetszõleges távolságban horgonyozhatunk le a horgászhelytõl, így kevésbé zavarjuk azt. Emellett nem vagyunk egyetlen helyhez kötve; más helyet is felkereshetünk, feltéve, hogy van szabad hely a környéken. Pontyozás középerõs úszós felszereléssel A csónakkal való horgászatnak akkor vesszük igazán "hasznát", ha kevésbé akadályos terepen, vagy különösen, ha nyílt vízen horgászunk. A nádsáv nem mindenütt olyan széles, mint a Balaton északi partján. Sõt a legtöbb állóvíz, holtág, csatorna partját csak keskeny nádas övezi. A sokszor csak 2-3 m széles nád nem állandó otthona a pontynak, bár szívesen tartózkodik a közelében, fõképpen, ha hínármezõk terülnek el mellette. Ezekben inkább talál búvóhelyet és jó táplálkozóterületet. Ha a hínármezõk szélén, kisebb tisztásain, vagy más vízinövényzet közelében horgászunk, bevágás után a ponty igyekszik ezekbe menekülni. Mégis - hacsak nem kapitális példányról van szó - sokkal kisebb erõ szükséges a megfékezéséhez, mint ha a túl széles és mély nádasba menekülne. Ha jó magasra tartjuk a botot, többnyire csak 2-4 m-nyire hatol a hínárba. A feszes zsinór feltépi a hínárszálakat, ezek ráakadnak az ólomra, az úszóra és a hal fejére, gyakran egész testét elborítják. A ponty valósággal megbénul, s könnyen kihúzható a hínárból. Ilyen helyeken jóval finomabb felszerelést használhatunk pontyozáshoz. Elegendõ a 9. táblázat 3. csoportjába tartozó, 2,7-3,0 m hosszú, 1,5-2,0 kg teherbírású bot, 35-40-es zsinór közepes peremfutó orsóval és 1-1/0 ás, lehetõleg vastag húsú horog. Az utóbbit a 112. ábra 1-es rajza tünteti fel. Ez a felszerelés teljesen elegendõ a legtöbb tavunkban, például a Velencei-tóban, a Ráckevei-Dunában, a dunai, tisztai, körösi, stb. holtágakban, valamint a nagyobb csatornákban, nád menti vagy vízinövényzet közötti úszós pontyozáshoz, akár partról, akár csónakból horgászunk. A középerõs felszereléssel való pontyozás legnagyobb elõnyét a keresõ, cserkészõ pontyozás közben élvezhetjük. Ilyenkor nincs szükség szoktató etetésre, hanem az ismert jelek alapján találhatjuk meg a nádszéleken vonuló vagy a hínárosokban tartózkodó pontycsapatokat. Ha ráakadunk az elsõ pontycsapatra, akár azonnal elkezdhetjük a horgászatot. De jobb, ha még egy-két helyet keresünk. Mielõtt azonban elindulnánk, szórjunk be egy maréknyi kukoricát a felfedezett helyre. Ha ez nád mellett van, csak néhány szemet szórjunk a nádba, a kukorica java része a nádsáv elé kerüljön. Ezzel a helyben tartó etetéssel az a célunk, hogy a pontyok ráakadva a beszórt eleségre, továbbra is ott keresgéljenek, turkáljanak, amíg vissza nem jövünk. Ha még egy-két alkalmas helyet találunk, készítsük elõ azokat is másfél-két maréknyi kukorica kiszórásával. A nagyobb mennyiségre azért van szükség, mert ezekre a helyekre csak késõbb fogunk visszatérni. Ezután megkezdhetjük a pontyozást az elsõ megszórt helyen. A csónakot leszúrókaróval vagy kötélre kötött nagyobb kõvel, illetve erre a célra készített betontömbbel horgonyozzuk le, a nád szélétõl 8-10 m-re. Minél sekélyebb a víz, annál nagyobb távolságra helyezkedjünk el a horgászhelytõl. A csónak rögzítésekor nagy óvatossággal járjunk el, nehogy a csapat észrevegye a szokatlan mozgást, a talajrezgést, és elriadjon. Ha nádszélen horgászunk, igyekezzünk a horgot a szélsõ nádszálak közelébe hajítani. De ne vigyük ezt túlzásba, nehogy túldobásnál a készség a szélsõ nádszálak köré tekeredjen, s kiszabadításakor elriadjon a csapat. Elég ha az úszó 0,2-0,5 m-re van a szélsõ nádszálaktól. A jól elõkészített és megközelített helyen - hacsak a pontycsapat idõközben nem vonult el - többnyire egy-két percen belül kapásunk lesz. A horogra akadt hal kifogása után szórjunk be újból néhány szemet, esetleg félmaréknyi kukoricát a horgászhelyre, hogy a csapat többi tagja megnyugodjon s újból keresgélni kezdjen a megszórt helyen. Megtörténhet, hogy ugyanitt kifoghatjuk a második, esetleg a harmadik pontyot is. Elõfordul azonban az ellenkezõje is. Hiába horgonyzunk le óvatosan az elsõ helyen, nincs mozgás, nincs kapás. A pontycsapat odaérkezésünk elõtt elhagyta a helyet. Kár ilyenkor hosszasan ott üldögélni. Ha negyed óráig nincs kapás, ne várjunk tovább, hanem keressük fel a második, esetleg a harmadik helyet. Elõfordul, hogy néha csak az utóbbin akad horogra az elsõ ponty. Ugyanúgy kereshetjük meg a pontyokat a hínárosban is. Ezek sok vízen a keskeny nádszegély mentén húzódnak. Más vizeken a parttól távol esõ vízrészeket lepik el kisebb-nagyobb hínármezõk. Csónakkal, keresõ horgászattal nemcsak a hínárosok szélére, kisebb öbleibe, hanem a bennük levõ kisebb tisztásokba is bevethetjük úszós készségünket. Ilyen hínármezõk terülnek el pl. a Balaton számos helyén, fõképpen az északi parton és a déli oldalon húzódó, néhol 250-300 m széles parti sávon. A hajókikötõk környékét is hínármezõk övezik. A mólókról is jól lehet horgászni a hínármezõk szélén, másutt csak csónakról közelíthetõk meg a hínármezõk. A mólók többnyire zsúfoltak. A többi helyen azonban korlátlan lehetõségei vannak a cserkészõ pontyozásnak. Szórjunk meg két-három helyet egy-egy marék kukoricával, majd keressük fel sorra õket ugyanúgy, mint a nádszéli horgászat közben. A hínármezõk környékén a sekély, többnyire csak 1,0-1,5 m mély, gyakran hullámos vízben nagyobb távolságra, néhol 15-20 m-re kell a horgot kihajtani. Ehhez nagyobb súlyra és úszóra van szükség, ugyanakkor a szerszám érzékenységének nem szabad csökkennie. Ezért használjunk ilyenkor hullámálló, alul nagyobb parafa vagy balsafa testû úszót (108. ábra, d), s az elõke hossza ne legyen több 70 cm-nél. Az elõkére 7-8 sörétszemet erõsítsünk úgy, hogy a legalsó a horogtól 20-25 cm-re, a többi pedig efölött sûrûn legyen elhelyezve (117. ábra). Cserkészõ horgászat közben, feltéve, hogy több helyen nincs kapás, próbálkozhatunk más csalétekkel. Mégis, ha több horgászhely óvatos megközelítése, megfelelõ mennyiségû helyben tartó etetés, valamint érzékeny úszós szerelék ellenére sincs kapás a közepes erõsségû úszós felszerelésünkre, nyugodtan abbahagyhatjuk a pontyozást: az eredménytelenséget a ponty étvágytalansága okozta. Néha azonban még ilyenkor is meg lehet fogni a pontyot, de ehhez az eddigieknél is érzékenyebb, finomabb felszerelésre van szükség. Úszós horgászat nyílt vízen A legfinomabb pontyozófelszerelést az állóvizeknek a parttól többnyire távol esõ, mélyebb szakaszain, akadály nélküli terepen használhatjuk. Itt a legnagyobb ponty is kifogható a 9. táblázat 2. csoportjába tartozó, kb. 3,0 m hosszú, 1 kg teherbírású bottal, 25-ös zsinórral, kis peremfutó orsóval és 3-6-os számú vékonyhúsú horoggal. Az utóbbit a 112. ábra 3. rajza tünteti fel. Mély vízen a hosszabb, teleszkópos bot elõnyösebb. Válasszunk osztott súlyú szereléket, könnyû hullámálló úszóval. A ponty általában nem kedveli a meder hûvösebb, mély vízét. Vannak azonban olyan vizeink, amelyeknek partja hirtelen mélyül. Ezekben a ponty javarészt a nyílt vízen tartózkodik, többnyire a dévércsapatokkal együtt. A ponty itt is megtalálja életfeltételeit, hiszen a fenékiszapban sok a szúnyogálca és más, a ponty számára kedvenc természetes táplálék. A Ráckevei-Dunán például a keskeny parti nádsáv miatt a horgászok többnyire a partról vagy horgászállásról a meder felé vetik be fenekezõszerszámukat. Ugyan akkor a meder túlnyomó részén kitûnõ lehetõség nyílik keresõ pontyozásra úszós felszereléssel. Ügyelni kell azonban a hajózási rendelkezések megtartására, valamint arra, hogy ott helyezkedjünk el a nyílt vízen, ahol a partról horgászókat már nem zavarjuk! A nyíltvízi cserkészõ pontyozáskor is a pontyugrások figyelésével akadhatunk legkönnyebben a csapatokra. A jól halasított horgászvizeken leginkább a kora hajnali órákban észlelhetõ sok ugrás. Megfigyelhetünk a vízen olyan kisebb szakaszokat, ahol a meder alakulása, a táplálék bõsége vagy más ok miatt szinte mindennap sok az ugrás. Ezeket a helyeket jól jegyezzük meg és még olyankor is keressük fel, ha nem látunk ugrást. Azokat a helyeket, amelyeken horgászni akarunk, bójával jelöljük meg. A nyílt vízen csak vékony zsinegre szerelt, apró, 200-300 g-os nehezékkel terhelt bóját - pl. 40-50 cm-es náddarabot - szabad helyjelölésre használni, s a bóját a horgászat befejezésekor fel kell szedni! A zsineget a nádszárra tekerjük fel. Lehetõleg két-három hely megjelölése és megszórása után kezdhetjük el a horgászatot a legelõször megszórt helyen. A csónak lehorgonyzásakor vegyük figyelembe a szélirányt és a víz lassú áramlását. A keresztirányban fújó erõs szél még a 10-15 kg-os köveket is kimozdíthatja helyükbõl. Ezért a csónak mindig szélirányban álljon! A horgászhelyeket csak 10-12 m-re közelítsük meg. A jelölõbója se a megszórt helyen álljon, hanem - a szélirány figyelembevételével - attól 10-12 m-re (118. ábra). A helyet úgy közelítsük meg, hogy a csónak fara elérje a bóját. Ha a víz áramIása és a szélirány nagyjából egybeesik, még lassan áramló vízben is beválik az úszós szerelék. A megszórt helyeket az eredményesség szerint váltogathatjuk. Érzékeny, finom felszerelésünkkel a nyílt vízen még a gyengébb kapási idõszakban is kifoghatjuk a pontyot, sõt a nagyobb dévérkeszeget is. A nyíltvízi horgászat folyamán azonban a szerszámot még tovább finomíthatjuk. Ennek módját a dévérkeszeg horgászatánál ismertetjük. Fenékólmos horgászat Az úszásfelszerelés nem minden vízen alkalmas pontyozásra. Ha a horgot 15-20 m-nél nagyobb távolságra kell hajítani, ha túl mély a víz vagy gyorsabb a vízfolyás, elõnyösebb a fenékólmos horgászat. A felszerelés összeállításakor itt is alkalmazkodjunk a terepviszonyokhoz. A 9. táblázatból válasszuk ki a terep nehézségi fokának megfelelõen a 2., 3., illetve 4. csoportba tartozó felszerelést. Fenekezéshez - az úszós horgászattal szemben - a rövidebb: 2,10-2,55 m-es botok alkalmasabbak. Legyen velünk néhány különbözõ nagyságú fenekezõólommal, különbözõ erõsségû zsinórra szerelt fenekezõ elõke, nehogy a terepviszonyokhoz és a ponty kapókedvéhez legalkalmasabb szerelék összeállításával a helyszínen kelljen veszõdnünk. Pontyozáshoz egyaránt használhatunk végólmos és csúszóólmos szereléket (73. ábra). A fenekezõ felszerelésnek fontos kiegészítõje még a parittya (67. ábra). A parittya gumija legyen jó minõségû és kb. 30-35 cm hosszú. A kukorica befogadására szolgáló zacskó oldalai ne legyenek zártak, csupán a fenékrésze legyen félkör alakban levarrva. A parittyával a 25-35 m távolságra hajított horog köré néhány négyzet méteres területen szétteríthetjük a kukoricaszemeket. Ez a távolság, ha fenekezünk, általában elegendõ. Ha kivételes esetben ennél is nagyobb távolságra kell a csalit eljuttatni, egyesek az etetõanyaggal jól megtöltött etetõkosarat (119. ábra, a) használják csúszóólomként (b) vagy végólomként (c). Akadályos terepen jobb az egyetlen horoggal szerelt elõke; nyílt terepen - fõképpen, ha kétféle csalétekkel horgászunk - elõnyösebb a kéthorgos szerelék (119. ábra, b és c). A felszerelés összeállításakor a terepviszonyokon kívül figyelembe kell venni a fenék iszapos jellegét is. Minél nagyobb távolságra hajítunk, annál nagyobb ólomra van szükség. A nagy ólom mélyen süllyed az iszapba, sokszor a csalit is magával húzza (120. ábra, 1), és kapáskor a halnak a zsineget nemcsak az ólmon, hanem a vastag iszaprétegen is át kell húznia. Bevágáskor a vékony zsinór könnyen megsérülhet. Ennek megakadályozására jól bevált a 120. ábra 1. rajzán bemutatott eszköz, amely a horgot az iszapréteg felett tartja. Ennél a súly a vékony mûanyag csõ egyik végére van erõsítve, a zsineget a csõ másik végére rögzített forgókapocs fülén vezetjük ki. A víz áramlási viszonyai is befolyásolják a fenekezés módját. Ha a partról merõlegesen hajítjuk be a horgot, még a lassan áramló víz is annyira nekifeszül a zsinórnak, hogy csak egészen vékony zsinórral és nagy ólommal lehet a horgot helyben tartani. Kedvezõbb a helyzet, ha csónakból a meredek partoldalban vagy a parti kövezés tövében pontyozunk. Ilyenkor a csónakot a partra húzva, a csónak végébõl a vízfolyás irányában lefelé horgászunk (121. ábra). Jóval nehezebb, ha a parttól távolabb esõ vízben horgászunk. Ilyenkor a csónakot - a víz áramlásának figyelembevételével - gondosan kell rögzíteni, nehogy imbolyogjon. A horgot mindig lefelé, a víz irányába dobjuk. Figyelembe kell venni a szélirányt is! Erõs szélben szinte lehetetlen a csónakot jól lehorgonyozni. Az ide-oda billegõ csónakban hol megfeszül, hol meglazul a zsinór. Sose tudni, mikor van kapás; kár ilyenkor fenekezéssel kísérletezni. Fenekezés közben a zsinór szakítószilárdságát nemcsak az iszapos, de a homokos fenéken is állandóan ellenõrizni kell. Sekély vízen távoli dobásnál a zsinór több méter hosszú darabja a fenéken fekszik. Bevágáskor a homokszemcsék valósággal végigcsiszolják a zsineget. Az elõkét és a zsinór néhány utolsó méterének teherbírását ezért horgászat közben is többször ellenõrizni kell. Pontyozásnál a zsinór megfeszülésének vagy meglazulásának kezdetétõl a bevágásig csak 2-3 másodpercnyi idõ áll rendelkezésünkre. Ha ezalatt nem vágunk be, többnyire elkésünk! Pontyra legbiztosabb ezért egyetlen, kézben tartott bottal fenekezni. Az ujjaink között tartott zsinegen a feszülés elsõ pillanatától kezdve megérezzük a kapást, és késedelem nélkül bevághatunk. Ha nem vágunk be idõben, a gyors bevágás híján a feszülõ zsinór kihúzza a ritmikusan lélégzõ, tátogó ponty szájából a horgot anélkül, hogy elakadna. Ilyenkor azt hisszük, hogy abbamaradt a kapás. A valóságban elkéstünk a bevágással! A jó akadásnak az erélyes, gyors bevágás az elõfeltétele! Ezért helyes a botot kézben tartani, és egyetlen bottal fenekezni. Hazánkban - sajnálatosan - a horgászok többsége két bottal fenekezik pontyra. Ez csak akkor lehet eredményes, ha a horgász állandóan botjai közelében tartózkodik, hogy kapáskor egy pillanatot se késsen. A vékony zsinórok állandó szemmel tartása a tükrözõ vízfelületen nehéz, szemet rontó feladat. Ezért sokan kapásjelzõkkel könnyítik meg a figyelést. A leggyakrabban használt kapásjelzõket a 77. ábra tünteti fel. A testforma jelentõs eltérést okoz az egyes pontyfajták védekezésében. A gyorsabb vízfolyáshoz szokott hosszú és hengeres testû nyurga ponty gyors kirohanással kezdi védekezését, és ezt számtalanszor megismétli. Emellett szívósan küzd az életéért, míg csak a kiemelõhálóba nem kerül. A zömök testû nemes pontyok védekezését nem annyira a heves kirohanás jellemzi, mint inkább a kitartó, fáradhatatlan körözés a horgászhely körül.